A fél életét az autóban töltő etnomassza része vagyok, akinek a rádió nem csak szórakoztató, unaloműző eszköz, hanem fontos információs forrás is. Mára már csak az utóbbi maradt, mert számomra a kereskedelmi rádiók már egyáltalán nem szórakoztatóak, sőt, úgy érzem, velem szórakoznak.
Kezdjük a zenével. Szinte minden adón ugyanazok az előadók, ugyanazzal a szűk repertoárral keresik a kenyerük javát. Semmi változatosság. És a legfurább az egészben, hogy az önfényező reklámok épp a változatosságot és a „nemismétlést” ismétlik, ismétlik, ismétlik.
Változatosság, sokszínűség. A műsorkészítők számára nyilván azt jelenti, hogy nem játszanak le egy dalt kétszer, vagy még többször közvetlenül egymás után. Mert, mi mást jelenthetne? Van, ahol még azt is kibírják, hogy egy órán belül, sőt egy napon belül se játsszák le kétszer ugyanazt a számot és erre rettentően büszkék. Szinte elvárják, hogy az ember csettintsen egyet és felkiáltson: ez aztán a szakmai munka!
Időnként jön új dal, egy fülbemászó dallam, amit utána addig-addig játszanak, míg nemcsak a fülbe mászik, hanem orrba-szájba is.
Vajon attól változatos valami, hogy sokat mondják? Hogy sulykolják?! Időnként elgondolkodtat, kit is akarnak meggyőzni?! A hallgatóikat, a konkurenciát vagy saját magukat?! Szerintem valami nem attól változatos, hogy ezt sokszor mondják rá. Persze, ezt magyarázza meg az ember egy marketingesnek…
A műsorvezetők, mint megannyi szürke kis papagáj, szajkózza a kötelezőt, segítve ezzel a saját egyénisége elrejtését, ráadásul középszerű és szánalmas poénokkal szórakoztatják egymást. A megnyilvánulásaik alapján különös képük lehet a külvilágról.
Valami ilyesmi: Akik őket hallgatják (vagyis, mi hallgatók), totál hülyék vagyunk az élet dolgaihoz. Nélkülük nem öltözködnénk rétegesen télen, nem pótolnánk a folyadékbevitelt nyáron, és még az autónkba is elfelejtenénk tankolni. Hála küldetéstudatuknak és a közszolgálati perceknek, nem felejtenek tájékoztatni bennünket az efféle kihívásokról, és mindezt úgy teszik, hogy mélyen meg vannak győződve róla, hogy ezekhez az információkhoz kizárólag rajtuk keresztül juthatunk.
Nagy igyekezettel viszik az unalmat változatos életünkbe.
Olyanok ők, mintha egy fogorvos- és menstruációmentes érából pottyantak volna közénk, hogy aztán sikerrel polarizálják a világot a következő módon: tipikusan gonosznak számít a hétfő, a munkahely, és az esős időjárás. Kifejezetten pozitív: a délutánok, a péntekek illetve a hétvégék és a napsütéses órák száma. Úgy beszélnek az időjárásról, mintha egy tökéletes világban élnénk, csupán azon múlna minden (totál minden), hogy süt-e a nap, vagy éppen esik. El sem tudják képzelni milyen az, amikor valaki élvezi a munkáját, szívesen megy be a munkahelyére, és ott jól érzi magát, vagy örömét leli az esőben és nem lesz depressziós, amint az első felhők megjelennek az égen. Munkájuk gyümölcsei: unalom és gondolattalanság. És ezt tényleg egy életen át kell játszani?!
Kívánságműsor is van, hogy azt hihesd, érdekli őket az ízlésed, esetleg tenni szeretnének érted valamit. Érdekes, de pont a lényeg veszik el benne, (vagyis a kívánság) mert ott is csak azokat a dalokat hallhatja a nagyérdemű, amit tegnapelőtt, tegnap vagy éppen pár órája.
Van erre egy remek példa, évekkel ez előttről. Az egyik rádió felfedezte – ami nem volt túl nehéz - Zséda egyik dalát: Szeress most! Már este azzal feküdtünk, reggel is összefutottunk vele, aztán jött a kívánságműsor. Zsédától kért egy dalt a hallgató, akit a műsorvezető megdicsért, hogy milyen remek ízlése van, aztán némi hangos gondolkodás … melyik dal legyen Zsédától… na melyik is… legyen a Szeress most!
Csak azt nem értem, minek ehhez telefonos segítség… Akkor inkább Király Lindától kérnék egy dalt… talán a Himnuszt.
